Az önbevalláson alapuló kérdőívek legnagyobb hátránya, hogy sokszor meglepően torz képet mutatnak. Mindannyian szeretünk elvégre a valóságosnál pozitívabb színben feltűnni kollégáink és feletteseink előtt. Rendszerint akkor sem túl szerencsés a helyzet, ha valaki másnak kell megítélnie minket. Hiszen miért lenne valószerűbb, vagy épp elfogadhatóbb az ő véleménye? Kellemetlen egy dilemma… A pszichológusok azonban réges-rég találtak már egy egészen egyszerű megoldást rá!

„A legfontosabb határidőket mindig betartom.”, „Sosem kések el a megbeszélt meetingekről.”, „Ha kell, akár a munkaidőmön túl is bent maradok.”, s még sorolhatnánk. Mi történik akkor, amikor ilyen és ehhez hasonló állítások velünk kapcsolatos igazságtartalmát kell ötfokú skálákon megítélnünk? Valószínűleg igen sok hármas és négyes érték fog születni. „Néha megcsúszok igaz a határidőkkel, olykor elkések persze a megbeszélésekről is, és voltaképp nagyon ritkán szoktam csak túlórázni… de azért ez koránt sincs mindig így! Főleg ha azt nézzük, hogy…” – elmélkedünk magunkban. Na de mit is teszünk ilyenkor? Tudattalanul ugyan, de rejtett szociális normáknak igyekszünk megfelelni! Emiatt pedig nem leszünk őszinték saját magunkkal és persze másokkal sem. Vajon miért?

Nem hazudunk, csak ferdítünk kicsit a valóságon

Gyakori, hogy egy kérdőív vagy interjú kérdéseinek megválaszolásakor minél kedvezőbb színben igyekszünk feltűnni mások előtt. A pszichometria, vagyis a pszichológiai tesztelés és mérés tudománya, a szociális kívánatosságnak való megfelelés igényének nevezi ezt a jelenséget. Nem vagyunk ugyan mintadiákok, tökéletes szülők vagy épp a hónap dolgozói, de az átlagosnál azért egy kicsit mégiscsak jobban teljesítünk. Úgy érezzük legalábbis, hogy társadalmunk ezt várja el tőlünk, s ha mi nem felelünk meg neki, akkor emiatt büntetésben vagy bűntudatban kell részesülnünk. Csakhogy ezt el szeretnénk kerülni, ezért kozmetikázott válaszokat adunk meg magunkról, majd pedig utólagosan magyarázkodunk és védekezünk. Titkon tehát mindannyian csalók lennénk? Nem egészen.

A szociális kívánatosságnak való megfelelés igénye egy nagyrészt tudattalan eredetű szükséglet. Egyfajta önámítás ez, amit azért alkalmazunk, hogy megvédjük általa sérülékeny énünket és bizonytalan önértékelésünket. Elvégre, ha nem is mi bizonyulunk mindig mindenben a legjobbnak, azért teljesen reménytelen esetnek sem mondhatjuk magunkat. Éppen ezért azzal nyugtathatjuk lelkiismeretünket, hogy a legtöbb területen legalább átlagosnak vagy annál kicsivel jobbnak vallhatjuk magunkat, így lényegében senki sem kritizálhat minket. Hiszen mégsem mi vagyunk a legrosszabbak, hozzuk az elvárt színvonalat, ugyanakkor van elég önismeretünk is ahhoz, hogy belássuk: kell még hova fejlődnünk. Állításaink és válaszaink pozitív irányú torzítása tehát annak ellenére, hogy nem igazán tudatos, nagyon is természetes viselkedésünk. Csakhogy ugyanilyen veszélyes reakciónk is egyben!

A bajok rendszerint nemcsak abból erednek, hogy elkendőzzük gyengeségeinket, hanem abból, is hogy elbagatellizáljuk erősségeinket. Az említett torzításnak ugyanis szerves része, hogy előnyösebb oldalunkat úgy torzítjuk lefele, ahogy előnytelenebbiket felfele. Sem pozitív, sem negatív irányba nem kívánunk tehát kitűnni, így marad a közepesnél némileg jobban teljesítők „holttere”. Mi a baj ezzel? Nos, elsősorban az, hogy képtelenek leszünk a fejlődésre. Ebben az esetben ugyanis nemcsak az marad rejtve bennünk, hogy melyek lehetnek a fejlesztésre szoruló területek, hanem az is, hogy melyek lehetnének a fejlődésünket szolgáló erősségek. Miben fejlődjünk? Mire alapozzunk? Sosem tudjuk meg!

Ki tartsa nekünk a tükröt?

Az eddigiek fényében logikus megoldásnak tűnhet, hogy önmagunk véleményezése helyett egy másik (a személyiségünket és a viselkedésünket kellően jól ismerő) egyén értékeljen minket. Ő hozzon rólunk objektív ítéletet, ne tekintsük egyértelműnek a mi erősen elfogult hiedelmeinket. Csakhogy felmerül a kérdés: teljesen biztosak lehetünk abban, hogy a másik ember véleménye mindenféle torzítástól mentes? Honnan tudhatná az illető, hogy mit csinálunk akkor, amikor ő nem lát minket? Mennyire lehetnek megalapozottak a mi személyes vágyainkról és terveinkről szőtt spekulációi? Mi van akkor, ha nem is kedvel, vagy éppen ellenkezőleg: túlságosan is kedvel minket? Ő vajon a valóságnak megfelelően lát bennünket?

Mindezeken túl újabb probléma forrása a megfelelő értékelő kiválasztása. Ki ítéljen meg minket? Az, aki már régóta a kollégánk? Vagy az, aki még teljesen friss a szervezetben? A felettesünk? A beosztottunk? A partnerünk? Az ügyfelünk? Összetett egy dilemma ez, hiszen minden személy kisebb részletét észleli csak a teljes képnek, senki sem látja át a nagy egészet. Saját nézőpontjuk ráadásul ugyanolyan szubjektív és torzításokkal teli lehet, akárcsak a mi egyéni aspektusunk! Bárkit kérjünk is fel tehát arra, hogy őszintén véleményezzen bennünket, senki sem fog kellően tiszta tükröt adni a kezünkbe. De akkor mégis mit tehetünk a reális visszajelzések érdekében?

Álljunk egyszerre több tükör elé?

„Több szem többet lát” – tartja a mondás. Azaz jelen esetben: „Több szem jobban lát”. S valóban! Ahhoz, hogy valamiről kellően megbízható és érvényes tudásunk legyen, sosem elég egyszerre csak egy szemléletrendszert alkalmaznunk a megítéléséhez. Az olimpiai játékokon is többtagú zsűrik pontozása szükséges ahhoz, hogy az egyes versenyzők értékelése kellően igazságos és hiteles legyen. Minél több ember ítélkezik ugyanis egymástól függetlenül egyazon dolog felől, annál nagyobb az esélye annak, hogy kijavítják egymás értékelésének hibáit, jobban mondva: érvényesítik egymás szubjektív meglátásait.

Abban az esetben elvégre, ha valaki nemcsak egy-két ember, hanem szakértők egész csoportja szerint is tízpontos gyakorlatot hajtott végre, vélhetően mindenki számára hihetőbb lesz a kérdéses versenyző teljesítménye. Ez az értékelési rendszer azonban nem csak a sportban működhet! Hasonló elvek mentén pontozzák a szépségkirálynőket, a művészeti alkotásokat vagy akár az érettségi feleleteket. Az egyik „bíra” engedékenységét a másik kettő szigorúsága kompenzálja – és fordítva. Ily módon közelebb kerülhetünk a valósághoz. Az értékelők és az értékeltek véleményének összevetése révén ráadásul azt is megtudhatjuk, hogy mennyire látják reálisan magukat az egyes emberek.

Most sem árt az óvatosság!

Egyszerre több értékelő személy alkalmazásával nemcsak a szociális kívánatosságnak való megfelelés igénye és egymás észlelésének torzítása előzhető meg, hanem lényegében bármilyen fizikai és pszichikai jelenség értékelhetővé tehető általa. Esetünkben például a munkahelyi teljesítmény, a proaktivitás, az asszertivitás, a megbízhatóság, a kreativitás, az együttműködés vagy az alkalmazkodási képesség. Minden olyan kompetencia szóba jöhet tehát, amelyet objektíven is fel szeretnénk mérni az egyik vagy másik munkakör kapcsán. Nem véletlenül nyugszik ezeken az elméleti alapokon a 360 fokos értékelések módszertana!

Említett előnyei ellenére természetesen a szóban forgó megoldás torzításmentessége sem garantált. Előfordulhat ugyanis, hogy az egyik „bíránk” túlságosan szigorú vagy épp túlságosan engedékeny, ennélfogva pedig aztán túlságosan alacsonyra vagy épp túlságosan magasra teszi a lécet. Ha azonban még ennek az erősen kilógó „bírának” is számításba vesszük a véleményét, akkor sajnos újfent torzulhat az értékelt személyekről kialakított kép – még ha kellően pontos is a többi „ítész”. A pszichológusok szerencsére nem egyszerűen csak átültették ezt a módszertant a lélektan és a munka világára, hanem szigorú ellenőrzési metódusokkal is kiegészítették azt. Így az értékelt személyek énképének realitása mellett ma már az értékelői vélemények helyénvalósága is megfigyelhető és kontroll alatt tartható!

CX-Ray Kft.
Adatkezelési nyilvántartási szám:
NAIH_144063/2018

T: +36 30 390 0198
E: hello@cx-ray.com